Búcsú a nagyitól

"Amikor elment, azt hittem beleőrülök. Hogy ennyi volt, és holnap már nem bírok majd felébredni. Mert nélküle nincs semmi értelme ennek az egész szomorú és magányos világnak"

Ezek voltak Eszter első szavai, amikor beszélgettünk. És én éreztem benne a dühöt, a haragot, a keserűséget, mert most valami olyan történt vele, amire se magyarázat, se gyógymód nincs.

Mert persze, lehet az a magyarázat, hogy szép kort élt meg, de attól még nincs többé. Nem hoz baracklekvárt, nem dugdos gyűrött bankókat a zsebbe, még annak ellenére is, hogy mindig elmondod neki, hogy nagyika, édes vagy, de engedd már, hogy végre én adjak neked…

És attól még üres az a pici ház. És üres a szoba. És üres a telefonban az az egyetlen névjegy.

Mert ő már nem veszi fel. Mert ő már nem hív többet. Nem telefonál csak azért, hogy szedjen-e csipkebogyót a kert végében, mert "tudod, kislányom, jön az ősz, ez a sok megfázás, betegség, kell az a jó tea".

És soha többé nem fogja meg pergamen-finomságú kezeivel a mienket, hogy "na, ne menj még".

Mennyire jó lett volna nem menni… olyan sokszor, amikor kényszerűségből fontosabb volt a munka, a megbeszélés, amikor egyszerűen nem maradt rá idő…

Most meg már hiába lenne. Mert most már ő nincs.

De ő nem mérges ezért. Nem haragos. Dehogy is.

Pontosan tudja, hogy ott volt akkor is, mélyen bent a szívben, bent a lélekben, amikor kényszerűen nemet kellett mondani. Mert tudja, hogy még tőle messze is, ő mindig ott volt a szív egy egészen különleges szegletében.

Abban, ahol csak az igazán jók lehetnek ott.

És tudja, hogy az idő, csak egy dolog. És hogy találkozunk még.

És higgyék el nekem, hogy ő ott lesz. Akkor is. Ugyanúgy.

Ugyanazzal a mosollyal az arcán.

És csak annyit kérdez majd: Na, hogy vagy? Minden rendben van?

Igen nagyika. Most már minden rendben van.